Izsák Norbert: Fundamentalizmus vagy evangelikalizmus?

A cikk elolvasását ajánlom azoknak, akik velem együtt szeretnék megérteni, hol húzódik a protestáns fundamentalizmus és az evangéliumi mozgalom közötti határ.

 

A mai napig kísérti az evangéliumi mozgalmat a hozzá hol szorosabban, hol lazábban kötődő protestáns fundamentalizmus. Ha az evangéliumi keresztények kapcsolatot keresnek a kultúrával, azonnal liberalizmussal és az evangélium felvizezésével támadják őket a fundamentalisták, akik szemében csak a világtól való teljes elzárkózás tekinthető igei hozzáállásnak. Az evangéliumi egyházak viszont jó okkal tétováznak fellépni a fundamentalizmus ellen: mai, modern mozgalmunk ugyanis valójában a 20. század eleji fundamentalista egyházakból, szélsőséges prédikátorok által felépített kőkonzervatív intézményekből ered.

 

Az elkövetkező néhány bekezdésben és a sorozat további részeiben kísérletet teszek arra, hogy néhány nagyobb mozaikdarabkát bemutassak a 20. századi amerikai protestáns fundamentalizmus genezisének történetéből. Ezt több szempontból is fontosnak tartom. Egyrészt, a pünkösdi mozgalomra mélyen hatottak az amerikai születésének körülményei, másrészt minden hazai evangéliumi egyház érintett az amerikai evangéliumi protestantizmus lelkülete, teológiája és ˗ közvetve ugyan, de ˗ története által. Mindazonáltal kutatásunk nem könnyű, hiszen már az alapvető meghatározások sem teljesen egyértelműek, pontosak ˗ nem is lehetnek azok. A fundamentalista és evangéliumi[1] „címkék sok évtizeden keresztül „csereszabatosak voltak, aki evangéliumi hívőnek mondta magát, az készséggel elfogadta, hogy fundamentalistának is hívják. Az elmúlt évtizedekben azonban elég sok minden megváltozott, és a fundamentalizmus - hasonlóan a liberalizmushoz - afféle szitokszóvá lett. Európában alig találni olyan fundamentalistát, aki boldogan azonosulna ezzel a meghatározással, az evangéliumi keresztények pedig egyenesen kikérik maguknak, ha így hívják őket. Az Egyesült Államokban kicsit más a helyzet: ha ott egy amerikai evangelikált fundamentalistaként emlegetnek, lehet, megsértődik, és helyreigazítást kér, ám egy igazi amerikai fundamentalista még ma is hajlamos büszkén viselni ezt a „címkét - számára ez a kompromisszummentes igaz, bibliai hitet jelenti.

 

Még ennél is nehezebb azonban a feladatunk, ha azt próbálnánk meghatározni, kik a fundamentalisták, és mit hisznek. Mivel a fundamentalizmus manapság inkább negatív jelentéstartalommal bír, ezért a népszerű bon mot e tekintetben is igaz: „korrupció az, amiből engem kihagynak másképpen pedig „fundamentalista az, aki még tőlem is jobbra áll. Ez nyilván nem könnyíti meg a kutató dolgát, ezért nézzünk néhány, részben az interneten, részben a fundamentalizmus történetével foglalkozó monográfiában terjedő meghatározáskísérletet, amelyek ugyan nem tudományos pontossággal definiálják a fundamentalizmust, ám mégis keretet biztosítanak a gondolkodás és a kutatás folytatásához.

 

A fundamentalisták hajlamosak fekete-fehérben látni a világot, míg az evangéliumi keresztények elismerik, hogy létezik olyan szín, hogy szürke. Ha értelmezni próbáljuk ezt az elnagyolt megfogalmazást, akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy a fundamentalisták hajlamosak a dualista, leegyszerűsítő világképre, amelyben minden történés kimondottan Isten vagy a Sátán munkája, nincs köztes út. Az evangéliumi irányzat ezzel szemben számol az ember munkájával is, az emberi érzelmekkel és számos olyan történéssel, ami nem magyarázható közvetlenül a démoni vagy éppen angyali seregek tevékenységével. (Nem elhanyagolható szempont, de megakasztaná az olvasást, ezért csak röviden jegyezzük meg: a fundamentalistát egyáltalán nem érdeklik például lelkigondozási vagy gyülekezetvezetési stúdiumok, hiszen minden a Mennyben dől el ˗ ha eleget imádkozunk, nő a gyülekezet, és veszít a Sátán, ha keveset, csökken a számunk. Fel sem merül benne, hogy módszerei, vezetési stílusa, szervezési vagy nem-szervezési képességei egy cseppnyit is hozzájárulnának a gyülekezet egészségéhez, működéséhez.)

 

Egy másik leírás úgy különbözteti meg a prostestáns kereszténység három fő irányzatát (evangelikál, fundamentalista és liberális egyházak, mozgalmak), miszerint a liberális kereszténységben nincs horgony és nincsenek határok, az evanglikáloknál van egy centrum, egy erős horgony, de nincsenek határok, míg a fundamentalistáknál szoros határok meghúzásával igyekeznek kialakítani egy centrumot. Ez azonban nem mindig sikerül, a fundamentalizmusról levált evangéliumi mozgalom fellegvára, a Fuller Teológiai Akadémia (Fuller Theological Seminary) korábbi elnökének, Edward John Carnellnek a kicsit sarkos, de találó megfogalmazása szerint a fundamentalizmus egyenlő a kultusszá lett ortodoxiával.

 

A hétköznapi életben vannak egyszerűbb módszerek is annak megállapítására, vajon munkálnak-e bennünk vagy testvéreinkben fundamentalista hajlamok. Elég csupán feltenni azt a kérdést, mit gondolunk Billy Grahamről vagy a katolikusok üdvözülési esélyeiről. Egy igazi fundamentalista hajlamos Billy Grahamet is elhajló liberálisnak gondolni, miközben meg van győződve arról, hogy egyetlen „bálványimádó katolikus sem üdvözülhet. Az evangéliumi hívő elfogadja Billy Graham szolgálatát, és nem tartja kizártnak, hogy Isten elég hatalmas ahhoz, hogy legalább néhány katolikust üdvözítsen...

 

Miközben néha talán tréfásan próbáljuk meghatározni a különbséget az evangelikál és a fundamentalista között, fontos felismerni, hogy nem kizárólag hittartalmi különbség van a két keresztény irányzat között, hanem hozzáállásbeli is. Ez utóbbi talán még fontosabb, mint az esetleges teológiai különbségek. Ennek illusztrálására szolgáljon egy vicces meghatározás: „az evangéliumi hívő tulajdonképpen egy kedves fundamentalista. Sokan eleve elutasíthatnánk, hogy ilyen abszurd módon írjuk le a két irányzat közötti különbséget, holott a modern amerikai fundamentalizmus apostola, az USA keresztény jobboldali politikai erejének egyik fontos kovácsa, a 2007-ben elhunyt baptista prédikátor, Jerry Falwell egyszer úgy definiálta saját irányzatát, hogy „a fundamentalista olyan evangelikál keresztény, aki mindig be van pöccenve valamin.[2]

 

A befolyásos amerikai esszéista, újságíró és kritikus, Henry Louis Mencken azt írta 1924-ben, hogy „dobj ki egy tojást egy vonatablakon, és bárhol is utazol az Egyesült Államokban, egy fundamentalistát fogsz eltalálni.[3] Hogyan lehetséges, hogy akkoriban - és még ma is - ennyire virágzott a fundamentalizmus az USA-ban? Azt feltehetőleg minden evangéliumi hívő tudja, hogy az evangelikalizmus tipikusan amerikai jelenség, ami a 17-18. század fordulója óta van jelen. Nagyon durva leegyszerűsítéssel a sokféle európai keresztény bevándorló által létrehozott jellegzetes mozgalom lelkiségében sokat építkezett a pietista hagyományokból, a presbiteriánusoktól örökölte a doktrinális aprólékosságot, amit üdvösség és önvizsgálat tekintetében összekötött a puritánok individualizmusával. A 19. századi Amerikában még az evangelikál protestantizmus volt az uralkodó vallásosság, afféle nem hivatalos vallási establishmentként működött. Olyannyira, hogy a 19. század végére elvárták, hogy az amerikai elnök is ilyen lelkületű ember legyen. Az 1890-es 1930-as évek között azonban az evangelikalizmus korábbi hihetetlen befolyása az amerikai kultúra közéleti tereiben összeomlott.[4]

 

Hogyan történhetett ez meg? Úgy, hogy a kulturális véleményformálók hátat fordítottak az evangelikalizmusnak, a főbb protestáns felekezetek vezetői közül sokan engedményeket tettek a bibliakriticizmusnak, liberális folyamatoknak, mire a hagyományos evangéliumi egyházak (baptisták, metodisták, mennoniták, stb.), gyülekezetek „bekeményítettek, és lassacskán megszületett a fundamentalizmus. Az új mozgalom teljes háborút hirdetett a modernizáló trendek ellenében. (Mindeközben az óceán túlpartján, Európában éppen a katolicizmus ment át hasonló, radikálizálódó folyamaton: a nemzeti liberális tendenciák ellenében szigorítottak a hitelveken, centralizáltak, az első vatikáni zsinat ennek a lenyomatát hordozza, majd az azt követő évtizedek szintén a modernizmus elleni harcban teltek.)

 

Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy ne lett volna igény és példa már a 19. század vége előtt a fundamentalizmusra, akár Amerikában, akár Európában. Mégis, a fundamentalizmus öntudatos mozgalomként való megjelenésére egészen a 19-20. század fordulójáig kellett várni. Az alapok és a közös nevező megerősítésében meghatározó szerepe volt az 1910-es években megjelent 12 kötetes, összesen 90 tanulmányt egybefűző sorozatnak, aminek a The Fundamentals: A Testimony to the Truth (A fundamentumok: Bizonyságtétel az igazságról) volt a címe. Bőkezű üzletemberek szponzori segítségével mintegy 3 millió példányt osztottak szét belőlük ˗ teljesen ingyen. A két laikus hívő által írt sorozatnak óriási galvanizáló ereje lett az evangelikál-fundamentalista táboron belül.[5]

 

Később a fundamentalizmust úgy definiálták, mint amely a keresztény hittel kapcsolatban öt megállapítást sziklaszilárdan vall. A Biblia verbális, úgymond szó szerinti inspirációját, Krisztus szűztől való születését, Krisztus helyettesítő engesztelő áldozatát a világ bűneiért, Krisztus testben való feltámadását és Krisztus második eljövetelét.[6] Ebből is látszik, hogy a két irányzat teológiai alapja szinte teljes átfedésben van, később az evangelikálok legfeljebb a Biblia szó szerinti inspirációját kérdőjelezték meg, de azt sem túlságosan nagy vehemenciával. Mindazonáltal érdekes, hogy a fundamentalizmus leghangosabb szószólói sosem vezető, jól ismert teológusok voltak.

 

A fundamentalista kifejezést néhány évvel később, az 1920-as években Curtis Lee Laws baptista szerkesztő alkotta meg. Ő olyan keresztényekre értette, akik készek küzdeni az alapokért, a fundamentális igazságokért. Az így elnevezett keresztények elsősorban a liberalizmus ellen védték a hitet. A fundamentalisták értelmezésében a háború tétje Jézus Krisztus vérének és megigazításának evangéliuma volt. Amint már megjegyeztem, a fundamentalisták egyrészt hangsúlyozták a liberálisok és a modernisták által megkérdőjelezett dogmákat: Jézus szűztől való születését, csodatételeit, testben való feltámadását, a bűnért végzett helyettesítő halálát és a második eljövetelét. E tekintetben különösen fontos volt számukra a Szentírás tekintélyének lényege, természete. A modernistákra hatott a bibliakritika, ezért a Biblia emberi eredetét hangsúlyozták, és így szinte adott volt, hogy a fundamentalisták a Biblia hibátlan voltával érveljenek: a támadás ellenreakciójaként azt hirdették, hogy a Biblia az egyetlen végső tekintély a történelmi, tudományos vonatkozások tekintetében csakúgy, mint hit és tanítás dolgában.[7]

 

Már az első világháború idejére kezdett nagyon elmérgesedni a helyzet a fundamentalisták és a liberálisok között. A modernista liberálisok társadalmi reformokban gondolkodtak (és tettek is érte), míg a legtöbb fundamentalista figyelmét az kötötte le, hogy figyelmeztessen a közelgő apokalipszisre és rámutasson: az emberek egyedüli reménye a szellemi üdvösség. Mindkét oldal az igaz hit elhanyagolásával, elhagyásával vádolta a másikat. A vonalak megkeményedtek, és mindkét csoport küldetésének tekintette, hogy megtisztítsa a másiktól a mainstream protestáns intézményeket.

 

Dúlt a harc az egyházi vezetésben is az 1920-as, 1930-as években. Végül a liberálisok győztek, a legtöbb, fősodorhoz tartozó protestáns felekezet irányítása az ő kezükbe került, de az övék lettek a legbefolyásosabb teológiai főiskolák és egyetemek is.[8] Kevés olyan elismert oktatási intézmény maradt az USA északi részén, amelyik akárcsak tolerálta is volna a fundamentalista tanítást. Itt érdemes megjegyezni, hogy a leegyszerűsítésre hajlamos fundamentalista gondolkodásmód úgy értelmezte ritka befolyásnövekedésüket, hogy „lám, az Úr velünk van, értünk harcol, ám mivel az esetek többségében kezdtek kiszorulni az egyházi központból, azt vallották, hogy „jellemző: egyre nő az istentelenség, az igazakat visszaszorítják, az idők gonoszok, tehát közel az Úr.

(Most elkezdett sorozatunkat folytatni fogjuk.)

 

 Felhasznált irodalom:

  • Cromartie, Michael (ed.): No Longer Exiles: The Religious New Right in American Politics. Ethics and Public Policy Center, Washington, D.C., 1993.
  • Falwell, Jerry (ed.): The Fundamentalist Phenomenon. Doubleday-Galilee, Garden City, 1981. 3. o.
  • Ferm, Deane William: Contemporary American Theologies. A Critical Survey. (revised and updated edition). Harper & Row, San Francisco, 1990.
  • Marsden, George M.: Reforming Fundamentalism: Fuller Seminary and the New Evangelicalism. Eerdmans, Grand Rapids, 1987.
  • Sutton, Matthew Avery: Jerry Falwell and the Rise of the Religious Right. A Brief History with Documents. Bedford / St. Martins, Boston, 2013.

Jegyzetek:

[1] vagy: evangelikál - a két kifejezést sokszor szinonímaként használom

[2] Sutton, Matthew Avery: Jerry Falwell and the Rise of the Religious Right. A Brief History with Documents. Bedford / St. Martins, Boston, 2013. 5. o.

[3] Cromartie, Michael (ed.): No Longer Exiles: The Religious New Right in American Politics. Ethics and Public Policy Center, Washington, D.C., 1993. vii. o.

[4] Marsden, George M.: Reforming Fundamentalism: Fuller Seminary and the New Evangelicalism. Eerdmans, Grand Rapids, 1987. 4. o.

[5] Falwell, Jerry (ed.): The Fundamentalist Phenomenon. Doubleday-Galilee, Garden City, 1981. 3. o.

[6] Ferm, Deane William: Contemporary American Theologies. A Critical Survey. (revised and updated edition). Harper & Row, San Francisco, 1990. 9. o.

[7] Marsden, Reforming, 4. o.

[8] Sutton, Jerry Falwell, 6. o.

Comments