Dr. Khaled A. László: A vallási alternativitások esélyei 1918–1948 között

A Horthy-korszak értékelése körüli viták szobor állítások, közterületek elnevezései és a politikai identitás keresés miatt is zajlanak napjainkban. A két világháború közötti időszakban azonban a keresztény egyházak, felekezetek is sajátos szerephez jutottak: a történelmi egyházakat és vezetőiket bevonták a politikai életbe, a kisebb, alternatív kisegyházak többségét betiltották. Ennek ellenére visszaszorításuk nem sikerült, sőt! A tanulmány a címben jelölt időszakban zajló folyamatokat igyekszik nyomon követni.

 

Szűcs Jenő értékelése szerint a magyar történelemben a társadalmi szabadság tágabb, ös­sze­fo­gottabb koncepciójáról a reformkorig csak kísérletek szintjén lehet beszélni.[1] A szabadságfok emelkedése egy társadalom fejlődésében olyan lényegi folyamat, amely a 17-18. századi Nyugat-Európában például a modern állam és államszervezet megalapo­zását eredményezte.[2] Magyarországon eközben a 19. századra kelet-európai jellegű megoldásként, egy sajátosan torzított, „nyugatias” struktúra született (egy középkorias rendi szabadság felfogással). Ez a „nyugatias” társadalmi felállás azonban a korlátozó törekvések ellenére „sem tudta kiszorítani a jog és a szabadság szervező elveit”: „»a szabadság kis köreinek« középkorból örökölt szerkezetét”.[3] Szűcs további figyelemre méltó megállapítása szerint, e körök tagjaiként a társadalom döntő hányadát kitevő parasztság megőrizte „személyi és kommunális” jogainak, szokásainak és szabadságainak maradékát.[4] Bár Szűcs alapvetően a második jobbágyság koráról fejtette ki véleményét, dolgozatunk témájának szempontjából e megállapítások korántsem érdek­telenek, hiszen a „nyugatias” irányú szerkezetváltozás, a demokratikus társadalom-szerveződés gyökereit tárta fel. Az 1920-1940-es évek Magyarországa bizonyos értelemben párhuzamos tendenciákat mutatott ezekkel az előzményekkel. E dolgozat egyik következtetése, hogy a Horthy-korszak autoritatív karakterű kormányzati formája ugyancsak sikertelenül próbál­kozott bizonyos személyi és közösségi jogok, szokások és szabadságok korlátozásá­val. Bár a korszak a vallási, vagy lelkiismereti szabadság területén – kisebb-nagyobb kilengésekkel – egy szigorú ellenőrzést igyekezett megvalósítani, az egyéni és közösségi spiritualitás világában az alternativitást, a „másként hitet és gondolkodást” nem lehetett palackba zárni. Ennek legékesebb bizonyítéka, hogy a 19. században érkező négy kisegyházi alternatíva (nazarénus, baptista, adventista, metodista) mellett, a Horthy-korszakban további tucatnyi közösség megjelenéséről van tudomásunk. A következőkben a vallási alternativitások szempontjából foglaljuk össze az 1920-1944 és az azt követő átme­neti időszak ellent­mondásos tendenciáit.

Bár az 1918-1919-es polgári demokratikus kísérletnek lényegében alig jutott ideje az „alkotásra”, az egyházi kérdéshez való hozzá állását jól jellemezte az a tény, hogy a földosztásról szóló 1919 eleji néptörvény értelmében az állami kisajátításra kerülő egyházi birtokokat már 200 kat. hold felett kárpótolni tervezték (a nem egyházi birtokot csak 500 kat. hold felett).[5] A Tanácsköztársaság egyházpolitikája a nyílt vallás- és egyházellenes propagandával ehhez képest látványos változást hozott. Ellentmondást fejeződött ki ugyanakkor abban, hogy a szabadegyházi jelleget a hatalom elfogadta, vagyis a vallás­szabadság bizonyos mértékét megvalósította. A forradalmi rend egyházpolitikai alapelve­inek betartásával az egyházak működhettek, bár működésük korántsem volt zavartalan, amit a metodista példa is tanúsított.[6] A változások a nagyobb egyházak tekintetében átmenetinek bizonyultak, az „ellenforradalmi” korszak kormányai egy keresztény nemzeti Magyarországot igyekeztek kiépíteni. „Az új rendező elv a keresztény nemzeti ellen­forradalom elfogadása illetve a szocializmus és liberalizmus elutasítása lett.” – írja Gergely Jenő.[7] Az „új rendező elv” egyházpolitikai gondolkodásának változását jelezte az is, hogy kezdettől teret kaphatott az izraelita vallásúak korlátozása. Az 1920-as numerus clausus, amely 6%-ban határozta meg az egyetemekre felvehető izraelita vallásúak arányát, nyilvánvaló jele volt annak, hogy nem kerül sor a dualista kor polgári jogegyen­lőségének restaurációjára. Ez a lépés az egyéb vallási alternativitások esélyeinek beszűkülését is előre vetítette. Bár a már idézett 1921. évi XXXIII. tc. vallásszabadságot garantált, meghatározóbb jelentőségűnek számítottak az állam és a társadalom rendjének hatékonyabb védelméről szóló 1920. évi II. tc. és az 1921. III. tc., az úgynevezett rendtörvények. Ezek eredendően a rendszer felforgatására és megdöntésére irányuló politikai bűncselekmények ellen irányultak (erre hivatkozva tiltották be a kommunista pártot, és akadályozták meg a szélsőjobboldali csoportok tevékenységét), ám a kisegyházak vonatkozásában egyház­politikai jelentőséget is kaptak. Az illegális mozgalmak és szervezkedések üldözése folytán a hatóságok minduntalan szembekerültek az országban tevékenykedő kisebb felekezetek nehezen kontrollálható, országos kiterjedésű ténykedéseivel. „Szervezkedés” képét mutatták a házaknál megtartott találkozók, együttlétek, istentiszteletek, az intenzív iratmisszió, a nagy számban végzett iratterjesztés. „Zavarkeltésnek” minősülhetett a hivatalos egyházaktól eltérő vallásgyakorlat bevezetése is, melynek nyomán az üldöztetéseket a legmérsékeltebb irányt képviselő vallási alternatívák (tehát például a metodisták) is kénytelenek voltak elszenvedni. Ráadásul a rendtörvény hatályát esetenként az elismert státuszt elnyert baptista közösségekre is kiterjesztették. Bár a „közszabadság mértéke” kétségtelenül nem volt azonos a korszak különböző periódusaiban,[8] ezek a megállapítások a korszak egészére kiterjeszthetők. Így, ha egyet is kell értenünk Borbándi Gyula megállapításával, amely szerint a rendszer nem nevezhető diktatórikusnak, vagy – a Szálasi-kormányt kivéve – fasisztának, tehát nem rendelkezett sem korlátlan hatalommal, sem pedig mindenkire kötelező egységes ideológiával,[9] azt mindenképpen leszögezhetjük, hogy a Horthy-korszak kormányai a vallási-ideológiai kérdést nem voltak hajlandóak „puhítani”. A „keresztény-nemzeti” jelző ugyanis a kor társadalmi krédójaként mégiscsak egy egységes, irányadó ideológiaként magyarázható. Ebben az értelemben nyerhet megerősítést az Ormos Máriától származó értékelés: a társadalmi viszonyokra feltétlenül igaz az autokratikus minősítés.[10] A vallási-ideológiai szféra felügyelete a „rend-államiság” fontos jellemzője volt, s bár a rend fogalma bizonyos változásokat mutatott a korszakban, e felügyeleti tevékenység a rendszernek mindvégig meghatározó jegye maradt. Ahogy a társadalmi berendezkedésben a rend fenntartására irányuló törekvés „világosan megfigyelhető”,[11] ugyanúgy a felügyeleti szándék állandó érvényesítése is látványos kortünet. A felügyeleti tendenciákban a „rend-államiság” alapvető hangsúlyai fejeződtek ki.

Az egyházpolitika – illetve a vallási alternativitások – kapcsán vetődik fel a demokratikus állapotok kérdése. Bár a két háború között a korábbinál több párt működöt az országban a rendszer korántsem számított demokratikusabbnak. A belügyminiszter az 1919 őszén bevezetett általános és titkos választójog korlátozásaként 1922-ben rendeleti úton vezette be újra az értelmi-műveltségi és vagyoni cenzust, illetve megemelte a választásra jogosultság korhatárát. Példa nélkülinek számított Európában a nyílt szavazás újbóli alkalmazása (Budapest, a főváros környékének, valamint a törvényhatósági jogú városoknak a kivételével). Az antidemokratikus korlátozások a választásra jogosultak számát félmillióval csökkentette, különösen a falusi lakosság és a nők rovására. A választásra jogosultak összlakossághoz viszonyított aránya 40%-ról 28%-ra esett vissza.[12] Az 1920-as évtizedet értékelve azt mondhatjuk, hogy azt Bethlen István konzervatív-liberális politikai gondolkodása határozta meg. Bethlen nagyra értékelte a dualista rendszer 19. század polgári liberális eredményeit (többpártrendszer, parlament, parlamentnek felelős kormány, bírói szuverenitás, pluralista szellemi élet), annak továbbfejlesztésével azonban – a szabadság­jogok kiterjesztésével, a demokratizálási tendenciák folytatásával – „megingathatatlanul szemben állt”.[13] Kétségtelenül a konzervatív-liberális társadalom- és világkép állhatott annak hátterében, hogy a Horthy-korszak politikai vezetői a kisegyházi kérdést lényegében „befagyasztották”, s bár a metodisták elismerésük küszöbön állásáról beszéltek, előre lépés ezen a területen egyáltalán nem történt. Pluralista vallási élet, vallási sokszínűség a korszakban legálisan, törvényi jóváhagyással nem bontakozhatott ki. Az állam autoriter vonása volt a parlamentarizmus kizáró jellege, a nyílt szavazás, a sajtószabadság korlátozása, a vallási, majd a faji diszkrimináció, melyek együtt véve az állampolgári egyenlőséget, a lelkiismereti és vallásszabadságot sértették.[14]

A bethleni konszolidációt követő Gömbös-korszakra nézve az új miniszterelnök sokat ígérő kormányfői expozéját kell idéznünk: „Tisztelt Ház! Szeretek nyíltan és világosan beszélni. A keresztény felekezetek közötti békét én, mint protestáns ember, mélységesen kívánom, de kívánom a zsidókkal szemben is.”[15] Az 1936-ban elhunyt Gömbös egyik vonatkozásban sem ért el látványos változást. A hangzatos, hitvalló jellegű mondat mögött a nemzeti törekvések hangsúlya húzódott, melynek értelmében a magyarság a saját érdekeit szem előtt tartva dönt jó és rossz között. A történeti értékelés szerint a miniszterelnök valójában az 1920-as évek közepére kialakult fajvédő programját sem adta fel, csupán a „megvalósítás módjában, ütemében és nyilvánosságának mértékében” következett be változás.[16] A gömbösi programot kifejtő 95 pontos Nemzeti Munkatervben egyértelmű megfogalmazást nyert az egyházpolitika iránya: „Magyar faji sajátosságokban gyökerező, keresztény erkölcsön és világnézeten felépülő nemzeti kultúrát akarunk.” (Nemzeti Munkaterv 83. pont)[17] A vallás, a spiritualitás tehát csak eszköz volt egy nagyobb cél, a magyar nemzeti kultúra védelmében. Tágabb értelemben véve, belpolitikailag ez az egyéni és közösségi célok feltétel nélküli alárendeltségét jelentette.[18] A „magyar érdek” tehát az egyházpolitikai megfontolásokat is befolyásolta. E pragmatikus megfontolás fejeződött ki világosan Gömbös 1932-1933-as külföldi látoga­tásaiban: 1932 novemberében a lutheránus kormányfő Rómában audiencán járt XI. Pius pápánál, 1933 júniusában pedig – az európai államférfiak közül elsőként – Berlinben tett látogatást Németország új kancellárjánál, Adolf Hitlernél (akit előzőleg táviratban biztosított jóindulatáról). Gömbös Németországban látta a magyar revízió legfőbb támaszát, a Duna-medencében pedig hosszabb távon német hegemóniával számolt.[19] A helyzet a kormányfő halála után sem változott. Az egyház-, illetve „valláspolitika” pragmatikus egyoldalúsága látványos for­mában nyilvánult meg az 1938-as magyar­országi Eucharisztikus Világkonferencián Budapesten. A magyar országgyűlés a Szent István halálának 900. jubileumán rendezett nagyszabású katolikus ünnepségsorozat napjaiban fogadta el az első zsidótörvényt (amely az izraelita vallásúak mellett zsidónak nyilvánította az 1919 után kikeresztelkedetteket is, bizonyos munkakörökben pedig tovább korlátozta a zsidók arányát). A világkonferencia – melyen egyaránt képviseltette magát az állami és az egyházi vezetés – „neobarokk”[20] pompája, valamint a más vallásúak jogfosztása a magyar nemzeti érdek alapján fért meg egymás mellett.

Összességében elmondható, hogy a Horthy-korszak egyházpolitikája több ellentmondást is hordozott. Miközben a 19. századi szekularizációs tendenciák ebben az időben is folyta­tódtak, az egyházak szerepe a dualizmushoz képest nőtt. Ennek legvilágosabb jele a hatalommal való összefonódásban mutatkozott meg, de a társadalmi élet szinte minden területén egyértelmű volt.[21] A nagy múltú, „történelmi” felekezetek sorában kiemelkedett a katolicizmus jelentősége: ekkor bontakozott ki az úgynevezett „katolikus reneszánsz”, de meghatározó szerephez jutottak az ország protestáns vallású politikusai is (Horthy Miklós, Bethlen István, Darányi Kálmán reformátusok, Gömbös Gyula evangélikus volt). Ambiva­len­s módon azonban a rendszer, amely magát keresztény-nemzetiként határozta meg, a keresztény kisközösségek működését nem tudta respektálni, elismerésüket a korszakban kivétel nélkül elutasította. Különös sajátosságként – s ezt a metodisták esete is alátámasztja – a hátrányos megkülönböztetés a vallási alternatívákat nem tudta visszaszorítani, sőt a pluralitás a korszakban nőtt. A keresztény kurzus a vallási pluralizmus terén másfelől azonban egyértelmű visszalépést is hozott, hiszen a korlátozó törekvések végül rendeletek és törvények szintjén is kifejeződtek. 1939-től került sor a különböző el nem ismert felekezeti  közösségek betiltására (ld. bővebben 4.2. fejezet), 1942-ben pedig az izraelita vallást minősítették vissza elismert felekezetté (1942. évi VIII. tc.). A „védekező” karakterű politikai kurzus kibontakozása a „Trianon-sokk” feldolgozási kísérleteként is értelmezhető. „Csökkent az értéksemleges intellektualizmus becsülete, s nőtt a világnézeti-politikai nevelés jelentősége” – fogalmaz Romsics Ignác.[22] Ennek jegyében bontakozott ki az új kultúr­politikai kon­cepció, valamint erre épült fel az új állam- és társadalom-szemlélet.

A „második köztársaság” éveiben a kisegyházak tulajdonképpen reményteli időket éltek. A változásokat évtizedes vágyaik beteljesedéseként látták a „szabad államban szabad egyház” elv megvalósulásával. Ennek bizonyítékai még a fordulat évében is felmutathatók. Az 1947-es metodista elismerés politikai háttere nem ismert, feltételezhetően az egyházakkal való jó kapcsolatot, a „valódi vallásszabadságot” volt hivatott propagálni ez a társadalmi szempontból súlytalan lépés. (Bár feltételezhető az adminisztrációs „kényszer” is, amennyiben 1948-ra már egy jól előkészített, jóváhagyás előtt álló ügyről volt szó. Hasonló játszódott le a baptista egyházban éppen 1948-1949-ben: a korábban jóváhagyott engedélyeknek köszönhetően ezekben az években több baptista imaház került átadásra (összesen tizenegy), mint a megelőző három esztendőben.[23] Rövidesen azonban a kisegyházak számára is egyértelművé vált, hogy az ideológiai semlegesség csak átmeneti „ajánlat” volt. A pártállamiság kiépülésének részeként erről a „nagyegyházak” intézményeinek, iskoláinak, földjeinek államosítása, illetve az egyházi vezetők meghurcolása tanúskodott. Sokáig azonban a kisegyházak sem maradtak érintetlenek. A baptisták 1950-ben kénytelenek voltak lemondani fővárosi árvaházukról, diakonissza intézetükről és teológiájuk épületéről. (Különös módon ez utóbbi épületet 1949-ben még amerikai segítséggel tudták megvásárolni.) Ekkor szűnt meg országos lapjuk is.[24] 1952-ben a metodisták vesztették el a budakeszi Tábor intézményüket, valamint az Egyházközpont épületének több mint kétharmados tulajdonjogát.

A 20. század első fele összességében a kisegyházi alternatívák bővülését eredményezte. A korlátozó törekvések dacára Trianontól a fordulat évéig körülbelül egy tucat új vallási közösség megjelenéséről van tudomásunk, amelyeket legalább az említés szintjén érdemes sorba szednünk. A Heted Napi Adventista Felekezet 1912-re hozta létre szervezeti egységét, azonban 1925-ben ebből hitelvi okokból kivált a Heted Napi Adventista Reform Mozgalom Nemzetközi Misszió­egyesülete.[25] A metodista egyház tevékenysége mellett a wesleyánus gondolkodást és szeretetszolgálatot – mint már említettük – az Üdvhadsereg népszerűsítette hazánkban 1922-től, Csopják Gábor munkássága révén. Az Isten Egyháza nevű közösség (más elnevezés szerint Élő Isten Gyülekezete, Élő Isten Anyaszentegyháza) szintén az 1920-as évek elején mutatott fel komoly missziós eredményeket. A közösségben személyi ellentétek miatt a Horthy-korszakban szakadás következett be.[26] Ugyancsak ehhez az időszakhoz köthető a pünkösdi mozgalom kibontakozása Magyarországon, amely több ágon indult el 1923 és 1926 között, elsősorban az Amerikai Egyesült Államokból hazatért magyarok révén. Két legjelentősebb szervezete a Magyarországi Istengyülekezetek Szövetsége és a Pünkösdi Gyülekezetek Magyarországi Szövetsége volt.[27] Ugyancsak pünkösdi jellegű csoport, de nem külföldi misszió eredményeként jött létre, hanem magyarországi gyökerekkel rendelkezett a ’20-as években kialakuló Szabadkeresztyén Gyülekezet. (1945 után felmerült a közösség becsatlakozása a Keresztyén Testvér­gyülekezethez.[28]) A Keresztyén Testvérgyülekezet megalakulását is az 1920-as évekre datálhatjuk. Ennek a gyülekezetnek volt kiemelkedő tagja Kiss Ferenc orvos­professzor, akinek két alkalommal is sikerült (1941-ben és 1944-ben) megakadályoznia, hogy a felekezet működését belügyminisztériumi rendelet útján tiltsák meg.[29] Később, az ’40-es években született az Őskeresztyén Apostoli Egyház, pünkösdi teológiai gondolkodással. Hasonló nevű, de más közösséget takar a Magyarországi Új Apostoli Egyház, amely az 1860-as években jött létre Németországban. Képviselői először az 1870-es években, majd az 1930-as évtizedben jártak Magyarországon, utóbbi dátumhoz köthető a felekezet fejlődésének kezdete.[30] Tradíciójában a kereszténységhez kapcsolódik, de hitvallási, teológiai okokból elkülönül a keresztény felekezetektől a Jehova Tanúinak közössége és a mormonok közössége. A Jehova Tanúinak csoportja az 1910-es évektől kezdett gyarapodni Magyarországon, 1913-től adták ki magyar nyelven az Őrtorony című folyóiratot. Központjuk az 1920-as évektől Kolozsvár lett, ekkorra tehető a felekezet első kibontakozása.[31] Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza 1909-ben küldött egy misszionáriust Magyarországra, amelynek eredményeként lassan növekedett a mormon tagok száma. Az első világháború után azonban minden misszionáriust kivontak Európából, így csak néhány hívő maradt hazánkban, nem folytatódott a mormon tagság bővülése.[32] A keresztény/ke­resztyén közösségeken kívül tizenkettedik alternativitásként említjük meg a szinkretista bahá’i vallást, amelynek követői, amerikai közreműködéssel 1933-ben alakították meg budapesti gyülekezetüket.[33] Buddhista kör működéséről már az 1890-es évekből van tudomásunk Máramarosszigeten, a fővárosban a Horthy-korszakban az 1930-as években működött egy csoport.[34]

Az 1948-as kisegyházi igazolási eljárás keretében vizsgálat alá vett 435 személy összesen kilenc felekezetből került ki: Apostoli Keresztyén Felekezet, Heted Napi Adventista Felekezet, baptista felekezet, Isten Gyülekezete, Keresztyén Testvérgyülekezet, metodista felekezet, ókatoli­kusok, pünkösdi felekezet, Üdvhadsereg.[35] A listában – tulajdonképpen hiányosan – felsorolt vallási közösségek léte egyértelműen bizonyította: Magyarországon a 20. század közepére egy vallásilag összetett, több felekezeti alternatívát felmutató társadalom jött létre.

 

A cikk részlet a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudomány Kar Interdiszciplináris Doktori Iskola Újkortörténeti Programja keretében készült disszertációból, amelynek címe:

A magyarországi metodizmus története 1920 és 1948 között – Egy vallási alternatíva esélyei  Trianontól a fordulat évéig. Témavezető: Dr. Nagy Mariann, Pécs, 2011

 

 

 Jegyzetek

 

[1] Szűcs Jenő: Vázlat Európa három történeti régiójáról. Magvető Kiadó, Budapest, 1983. 111. p.

[2] Uo. 115.  p.

[3] Uo. 112., 118. p.

[4] Uo. 119. p.

[5] Gergely Jenő: Magyarország a századfordulótól az ezredfordulóig. Új Palatinus-Könyvesház Kft., Szekszárd, 2004. 37. p.

[6] Szebeni. (1981) 17. p. zavartalannak ítélte meg az egyházak működését ebben az időszakban.

[7] Gergely. (2004) 47. p.

[8] Borbándi Gyula: A Horthy-rendszer anatómiája. Új Látóhatár, 1981. 2-3. sz. 139-158. Idézi Romsics. (2003) 216. p.

[9] Idézi Romsics. (2003) 216. p.

[10] Ormos Mária: Magyarország a két világháború korában. Csokonai Kiadó, Debrecen, 1998. 104-105. p.

[11] Uo. 105. p.

[12] Gergely. (2004) 64-65. p. Érdekes tény, hogy a jogosultak aránya még így is megfelelt az európai átlagnak. Romsics Ignác: A Horthy-rendszer jellegéről. Historiográfiai áttekintés. In: Ormos Mária (Szerk.): Magyar évszázadok. Tanulmányok Kosáry Domokos 90. születésnapjára. Osiris Kiadó, Budapest, 2003. 211. p.

[13] Romsics. (2001) 503. p.

[14] Uo. 509. p.

[15] Gergely. (2004) 79. p.

[16] Vonyó. 269. p.

[17] Idézi: Vonyó. 268. p.

[18] Gergely. (2004) 81. p.

[19] Gergely. (2004) 85. p.

[20] Gergely (2004) kifejezése. Pl. 98. p.

[21] Uo. 97. p.

[22] Romsics. (201) 521. p.

[23] Mészáros. In: Bereczki. (1996) 211. p.

[24] Uo. 208., 210-211. p.

[25] Balogh Margit: A kisegyházak (1920-1944) In: Kollega Tarsoly István (Szerk.): Magyarország a XX. században. II. kötet. Babits Kiadó, Szekszárd, 1997. 380-381. p.

[26] Balogh Margit: A kisegyházak (1920-1944) In: Kollega Tarsoly István (Szerk.): Magyarország a XX. században. II. kötet. Babits Kiadó, Szekszárd, 1997. 383. p.

[27] Uo. 384. p.

[28] Török Péter: Magyarországi vallási kalauz 2004. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2004. 193. p.

[29] Balogh Margit: A kisegyházak (1920-1944) In: Kollega Tarsoly István (Szerk.): Magyarország a XX. században. II. kötet. Babits Kiadó, Szekszárd, 1997. 384. p.

[30] Török Péter: Magyarországi vallási kalauz 2004. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2004. 198. p.

[31] Uo. 168-169. p.

[32] Uo. 66. p.

[33] Balogh Margit: A magyarországi iszlám és a bahá’i közösség. In: Kollega Tarsoly István (Szerk.): Magyarország a XX. században. II. kötet. Babits Kiadó, Szekszárd, 1997. 385. p.

[34] Török Péter: Magyarországi vallási kalauz 2004. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2004. 63. p.

[35] Szebeni Olivér: Igazolási eljárás. Kézirat. 2011. 5. p.

 

Comments