Nagy-Ajtai Ágnes: A 20. század missziótörténete

Tanulmányunk elsősorban a 20. század missziói eseményeiről kíván áttekintést adni – ugyanakkor egyfajta helyzetjelentést is, a 21. századra vonatkozóan. Ezt a célt szolgálják a mellékelt ábrák, melyek az elmúlt néhány év statisztikái alapján készültek, és jól mutatják a 20. századi történések következményeit, például az evangéliummal még el nem ért országok esetében. Továbbá az előttünk álló feladatok megjelölésének is tekinthetők, hiszen a mi generációnknak is van feladata a misszió folytatásában!

TÖRTÉNETI HÁTTÉR

A 19. század végén a missziói lelkesedés újabb hulláma indult el. 1885-től a német, belga, angol és francia gyarmati területek növekedésével párhuzamosan missziói aktivitásuk is növekedett. A ’80-as években az Egyesült Államok gyarmatok híján saját határain belül folytatott kiterjedt missziót, mintegy „lelki imperializmusként”. 
A századforduló nemzedéke a saját életében remélte végigvinni az egész világ evangelizálását. A fokozott érdeklődést mutatja az 1900-ban, New Yorkban tartott Ökumenikus Missziós Konferencia, amelyen 200 missziós társulat és 200 000 személy vett részt!

MISSZIÓ A SZÁZAD ELEJÉN

A századforduló misszióját három mozgalom határozta meg: a hitmissziói mozgalom, a bibliaiskolai mozgalom és az önkéntes diákok mozgalma.
A hitmissziók felekezetközi társaságok voltak, és nem biztosítottak állandó jövedelmet munkatársaiknak, hanem Isten és a keresztény testvérek támogatására bízták őket. Ezek a társaságok mégis tartósan és dinamikusan növekedtek; kreativitásukat jól mutatja, hogy a 20. század nagy missziói újításai az ő nevükhöz fűződnek: például a rádiózás (1931-ben indult az első keresztény adó) és a légi közlekedés bevonása a missziói munkába; evangéliumi hangfelvételek készítése, levelező bibliatanfolyamok (az 1940-es évek elejétől) és tömegevangelizációk szervezése.# 
Ezrével alapítottak iskolákat, főleg alapfokúakat, és főként Afrikában. A teológiai képzés vonatkozásában inkább együttműködtek bibliaiskolákkal, és csak elvétve hoztak létre ilyen típusú intézményt. 
Már a 19. század végén létrejöttek az első tisztán bibliai-teológiai iskolák: a legelső Nyack-ban, 1882-ben, majd Moody-ban, 1886-ban, és sorban a többi. Ezek profiljában külön hangsúllyal szerepelt a missziói és külmissziói képzés – természetesen a biblikumokkal együtt –, és a 20. század folyamán ezrével küldték hallgatóikat a missziómezőre.
Az önkéntes diákok mozgalma is az 1880-as évekből datálódik, köszönhetően a Princeton University professzorának, Robert P. Wildernek, valamint a 19. század nagy evangélistájának, D. L. Moody-nak és John R. Mottnak, aki igazán értett a szervezéshez. 1886 nyarán a Moody-konferencián nyilatkozatot tett száz főiskolás és egyetemista, hogy Isten akaratából misszionáriusok lesznek. Még abban az évben New Yorkban megalapították a „Student Volunteer Movement for Foreign Missions” (Önkéntes Diákok Külmissziói Társasága) elnevezésű szervezetet, melynek vezetői Mott és Wilder lettek. Jelmondatukat utóbbi fogalmazta meg: „Az egész világ evangelizációja még ennek a generációnak az életében!” Diákok tízezrei csatlakoztak a mozgalomhoz.

A KIBONTAKOZÁS ÉS HANYATLÁS SPIRÁLJA

A két világháború visszavetette a misszió lendületét, különösen a német misszió látta kárát. Az 1930-as években a világválság befolyásolta a missziók működését – néhány társaság megszűnt létezni, míg mások, például a Kínai Belmissziós Társaság a válság mélypontján kétszáz új munkást küldött ki és foglalkoztatott.
A japán–kínai háború (1937–1945), majd a kommunista hatalomátvétel Kínában (1949) azt eredményezte, hogy 1953-ban valamennyi misszionáriusnak el kellett hagynia az országot. Ez volt a modern misszió legnagyobb vesztesége. (Kane [1982] 163. o.) 
A második világháború után – a misszió vonatkozásában – újabb jelentős expanzió indult világszerte. Ázsia és Afrika nemzetei sorra elnyerték függetlenségüket, és ez a keresztény misszióra is hatással volt. Három jelentős változás történt: megváltozott a kereszténység képe, a nemzeti egyházak helyzete és a misszionáriusok szerepe. 
A kommunizmus térnyerésével egyre több ország zárkózott el a keresztény misszió elől, és ezen országokban a gyülekezetekre sok szenvedés várt. A hidegháború éveiben a missziói aktivitás általánosságban hanyatlást mutatott.# (Kane [1982] 165., 170. és Neill [1964] 450. o.) Ugyanakkor néhány előremutató jelenséget is megfigyelhetünk: az 1960-as évektől kezdve szerveztek rövidtávú missziói utakat és nyári missziós projekteket, melyek nagy népszerűségre tettek szert. Az 1980-as évek elejére már az összes (észak-amerikai) missziói mozgás 19,3%-a ilyen jellegű út volt. (Kane [1982] 166. o.) Elsősorban főiskolai hallgatók indultak el saját költségükön, majd visszatérve iskoláikba, élménybeszámolóik nyomán a diákság misszióhoz való viszonyulása pozitív irányban kezdett változni. 
Ez a fajta missziói lehetőség napjainkban még inkább kiterjedt, évente több száz helyszín és munkaterület közül választhatnak az elhivatottságot érzők, és a szervező missziós társaságok oldalán is változatos képet találunk.

GYÁMKODÁSBÓL ÖNRENDELKEZÉS

A század elején jellemző az új gyülekezetek feletti gyámkodás: az újonnan alakuló nemzeti egyházak nem járhattak a fejlődés maguk választotta útján, a nyugati világ nem tartotta képesnek őket az öngondoskodásra. 
A gyarmatosító országok újra felfedezték a misszionáriusokban a szövetségest: ismerték a helyieket, a nyelvüket, a szokásaikat. Ahogy egy német# kancellár, Von Caprivi megjegyezte: „Azzal kellene kezdenünk, hogy kiépítünk néhány állomást a gyarmati ország belsejében, a kereskedők és a misszionáriusok támaszpontjául; egyaránt kell forgatni a fegyvert és a Bibliát.” (Idézi Bosch [2005] 279. o.) Jól szemlélteti a visszásságot a német Ludwig Harms kísérlete Namíbiában: „missziói telepeket” hozott létre, ahol egyetlen lutheránus egyházat kívánt felállítani fehérek és feketék számára. A fehéreket az erőszak alkalmazása helyett befogadásra biztatta, ám kísérlete kudarcba fulladt, mert két lutheránus gyülekezet jött létre, külön a fehéreknek és külön a feketéknek.
A teljességhez azért hozzá tartozik, hogy az állhatatos kisebbség ebben a korban is felszólalt a bennszülöttek érdekében, és elítélte a nyugati világ politikáját.
A nagy fordulatot a gyarmatbirodalmak felbomlása jelentette a második világháborút követően. Ahogy már említettük, a függetlenségüket elnyert új országokban jelentős változások történtek: a misszionáriusok nem voltak többé a kulturális terjeszkedés eszközei, sem a helyi keresztények az „imperializmus talpnyalói”. Ezzel párhuzamosan a nemzeti egyházak is elnyerték függetlenségüket, nem voltak többé a nyugati „anyagyülekezetekhez” kötve. A gyülekezetek vezetői egyenrangúak lettek a misszionáriusokkal, sőt felhatalmazást kaptak misszionáriusokat elfogadni vagy elutasítani.
Már a korábbi évszázadokban is megfigyelhető volt egyfajta nyitottság és elfogadás a kiküldő országok részéről a célország kultúrája iránt. A katolikusok ezt akkomodációnak, a protestánsok indigenizációnak nevezték, és tulajdonképpen annyit jelentett, hogy az evangélium „magját” az adott kultúra nyelvezetén közvetítették.
Tehát az önrendelkezés elnyerésével a harmadik világ fiatal nemzeti egyházai a Szentlélek segítségével maguk alakíthatták ki egyházi életüket, szokásaikat, a hit lényegét megtartva, ugyanakkor saját kultúrájukat, társadalmi, gazdasági, politikai berendezkedésüket is figyelembe véve. 

A MISSZIÓ NÉHÁNY ÚJ VONÁSA

Az 1880-as évektől – mondhatni – gombamód szaporodtak a missziós társaságok, a következő nagy expanziós hullám pedig a második világháborút követően kezdődött. 
A 20. század kezdetén a nők jelentős számban csatlakoztak a missziómunkához, és sokan egyedülállóan tették ezt. Az otthon maradottak imádsággal, pénzzel, egyfajta reklámmal segítették a társaságok működését. A század első éveiben 41 női társulatban 1200 misszionáriusnő dolgozott, mindez csak az Egyesült Államokra vonatkozóan. 
Egyre inkább jellemzővé vált a helyi gyülekezet tagjainak bevonása a missziómunkába: „A ’bennszülött egyház’ az az emberi erőforrás volt, amely ’a világ evangelizálásának legnagyobb ígéretét nyújtotta’. Az 1900-as évben már hetvenhétezer bennszülött hittérítő, lelkipásztor, tanító, hitoktató, egészségügyi ápoló stb. dolgozott teljes munkaidőben ezen a területen.” (Idézi Bosch [2005] 279. o.)

ÖSSZEGZÉS

Az egyik legszembetűnőbb változás a 20. század missziótörténetében a felekezetközi gondolkozásmód térhódítása a korábbi felekezetspecifikus társaságok szemléletével szemben. A legnagyobb fejlődés éppen ezen a területen tapasztalható – a hitmissziók például deklaráltan felekezetközinek vallották magukat a kezdetektől. Stephen Neill missziótörténész szerint az ökumenikus mozgalom egyenesen a missziói mozgalomból eredeztethető. (Neill [1964] 460. o.)
Egy másik, még kibontakozóban levő folyamatot is megfigyelhetünk: a korábbi évszázadok trendje átalakulóban van,# és az (akár „posztkereszténynek” is nevezhető) nyugati és északi világban az afrikai, latin-amerikai, ázsiai misszionáriusok hirdetik az evangéliumot. 


FELHASZNÁLT IRODALOM

  • Bosch, David J. (2005) Paradigmaváltások a missziói teológiában, Harmat-PMTI, Budapest 
  • Kane, J. Herbert (1982) Understanding Christian Mission, Baker Book House, Grand Rapids
  • Neill, Stephen (1964) A history of christian mission, Penguin Books Ltd., Aylesbury
  • Pentecostal European Mission Course, Kolín (2008) – jegyzetek, ábrák

AJÁNLÓ

A cikk elolvasását azoknak ajánljuk, akiket érdekel a múlt század missziói fejlődése és napjaink missziói aktualitása.

ERRE KERESSÜK A VÁLASZT

Milyen új vonásai és kihívásai voltak a 20. századi missziónak? 
Milyen világtörténelmi események befolyásolták? 
Milyen tendenciák figyelhetők meg, napjainkig terjedően?
Comments