Nagy-Ajtai Ágnes: A világméretű misszió elindulása

A 15. század végén a spanyol és portugál hajósok sorra fedezték fel a Jóreménység-fokot, Brazíliát, majd 1492-ben Kolumbusz (Cristobal Colón) Közép-Amerikában az általa Nyugat Indiának nevezett szigetcsoportot. A felfedezőket a gyarmatosító ország hadserege követte. A hódítók is egyfajta keresztes szellemiséggel indultak útnak, de az arany és a hatalom vonzása sokszor erősebbnek bizonyult a keresztény céloknál.

TÖRTÉNETI HÁTTÉR

A 15. század végén a spanyol és portugál hajósok sorra fedezték fel a Jóreménység-fokot, Brazíliát, majd 1492-ben Kolumbusz (Cristobal Colón) Közép-Amerikában az általa Nyugat-Indiának nevezett szigetcsoportot. A felfedezőket a gyarmatosító ország hadserege követte. A hódítók is egyfajta keresztes szellemiséggel indultak útnak, de az arany és a hatalom vonzása sokszor erősebbnek bizonyult a keresztény céloknál. 
1493-ban VI. Sándor pápa felosztotta az új területeket Spanyolország és Portugália között, azzal az elsődleges céllal, hogy az ott talált népeket keresztény hitre térítsék. 1508-ban II. Gyula pápa megerősítette ezt: kötelezte a gyarmati hatalmakat, hogy templomot építsenek, hitterjesztőket küldjenek és védelmükről gondoskodjanak. 

KATOLIKUS MISSZIÓK

A misszionáriusok a katonákkal egy időben érkeztek. 1500-tól számítjuk a katolikus világmisszió megindulását: Spanyolország első misszionáriusai ekkor jelentek meg Közép-Amerikában. Puerto Rico, Panama, Kuba, majd Mexikó után az evangélium követei Dél-Amerikába is elértek, Peruba először, majd Chile, Paraguay és Uruguay bennszülött lakossága is a spanyoloktól hallott először Isten szeretetéről. Paraguayban az 1605-ben érkező jezsuita csoport mintegy 30 települést, „redukciót” hozott létre, ahol az indiánok a fehérektől elkülönülten, saját iskolával, kórházzal, templommal rendelkeztek, földet műveltek, és engedélyt kaptak az önvédelemre, vagyis fegyvert foghattak a rájuk támadó spanyol katonákkal szemben.
Észak-Amerikában a spanyolok mellett francia szerzetesek is bekapcsolódtak a missziómunkába. Előbbiek főleg Kaliforniában, utóbbiak Kanada indiánjai között dolgoztak, a huronok között különösen sikeresen.
Az egyik legeredményesebb a spanyol szerzetesek Fülöp-szigeteki missziója volt. 1569-ben került spanyol fennhatóság alá a terület, és 50 év alatt az egész lakosság kereszténnyé lett. 
Portugália a pápai döntés értelmében Brazília felett kapott uralmat: ezt a jó hír terjesztésére is használták. 1549-ben lépett az első jezsuita az ország földjére, 1551-ben megalapították az első püspökséget. 
A portugálok ezután Nyugat-Afrikában, Kongó és Angola területén, Indiában és Ceylon szigetén, a Perzsa-öbölben, Kína nyugati partvidékén jelentek meg, valamint Japánban is, de itt csekélyebb eredménnyel. 1534-ben az indiai Goában püspökséget hoztak létre, ami 20 év múlva a távol-keleti misszió központja lett.
Az ázsiai munka kiemelkedő egyénisége Xavéri Szent Ferenc, aki Goából kiindulva eljutott Japánig, fáradhatatlanul vándorolt végig az ismeretlen területeken, hinduk, muszlimok, buddhisták előtt olvasta fel tolmácsai segítségével a szent szövegeket. 
Dél-Amerikában a hódítók szörnyű kegyetlenséggel mészárolták az indiánokat, az életben maradtak hátrányos megkülönböztetésben részesültek  – a keleti misszionáriusok erősebb civilizációval és vallással találkoztak, mint az inkáké vagy aztékoké. A nagy vallások, mint a hinduizmus vagy buddhizmus, kihívást jelentettek a keresztények számára, a teológiai fogalmak lefordítása vagy az életmód tekintetében is. Itt alkalmazták az ún. akkomodációs módszert, ami a bennszülöttek gondolkodásmódjához és szokásaihoz alkalmazkodó, de a keresztény hit lényegét megtartó metódust jelent. Matteo Ricci jezsuita szerzetes és kínai misszionárius például megtanulta az ország nyelvét, és az ott virágzó tudományokat, hogy közös alapot teremtsen a kommunikációhoz. A módszert támogató és ellenző keresztények vitája a misszió rovására lett végül: Kínában és Japánban egyaránt visszaszorították a működésüket, sőt Japánban több mint 4000 fő esett áldozatul a kirobbant keresztényüldözésnek.

PROTESTÁNS MISSZIÓK

A reformáció egyházait sok kritika érte már a 16-17. századi missziói aktivitás hiánya miatt: „Az eretnekekről soha nem hallani azt, hogy pogányokat vagy zsidókat hitre térítettek; csakis a keresztényeket szokták félrevezetni”  (idézi Bosch [2005] 223. o.). A jelölt két évszázadban valóban nem ezt tekintették elsődleges feladatuknak, hanem az európai egyház megújítását. Valamint sem gyarmatbirodalmaik nem voltak, melyek – ahogy Spanyolország és Portugália esetében láthattuk – közvetlen kapcsolatba hozhatták volna őket más földrészek népeivel; sem szerzetesi közösségeik, akik résztvevői lehettek volna a missziónak – gondoljunk csak a jezsuita, ferences, ágostonos vagy domonkos rend tagjainak áldozatos munkájára.

Anglia és Hollandia

A kálvini reformáció két fontos állama kivételt képez: mindkettő belépett a gyarmatbirodalmak sorába, átvették a portugálok helyét, és fokozatosan tengeri hatalommá léptek elő. A misszió irányába fontos ösztönzést jelentett Hollandiában az ún. második reformáció, Angliában pedig a puritanizmus kialakulása. A hollandok első misszionáriusai a mai Tajvan szigetén 1627-ben jelentek meg, az angolok nagyjából ugyanakkor Virginia államban. A legjelentősebb, úttörő misszionárius John Eliot volt, aki 1640-ben ment a Massachusetts államban élő indiánok közé, és haláláig (1690) köztük élt és munkálkodott. Összesen 14 „imavárost” alapított, ahol letelepítette a megtért indiánokat – és a közösség céljául tűzte ki, hogy Isten országát a társadalom számára láthatóvá tegyék. (Bosch [2005] 237. o.)
Az angolok észak-amerikai aktivitásának hátterében felfedezhetjük az európai vallási és politikai feszültségeket: „Az elnyomott vallási kisebbségek azzal biztosították hitük akadálytalan gyakorlását, hogy Észak-Amerikába vándoroltak, ahol önálló földművestelepeket hoztak létre. (…) Európa egymással szembenálló vallási irányzatai egymás után tűntek fel Észak-Amerikában, ahol biztosítva látták a szabad kibontakozás lehetőségét. Nem véletlen, hogy az új gyarmatok némelyikében – ha nem is feltétlenül vallási indítékból – toleranciát biztosítottak minden keresztény hitvallás számára.” (Heussi [2000] 387. o.)
Kisebb protestáns csoportok
Az anabaptista felekezet eltérést mutat a misszió vonatkozásában a többi protestáns egyháztól. Az egyetemes papság elve alapján (már a reformáció megindulásakor!) valamennyi keresztény számára kötelezővé tették Jézus parancsát: „Menjetek…” (Mt 28; Mk 16). Európa államaira is mint missziómezőre tekintettek (lakóikra mint pogányokra, akiket elszakítottak Isten igazságától és a kereszténység eredeti jelentésétől), missziói igehirdetőket küldtek ki, és nem törődtek azzal sem, ha a hivatalos papi kinevezés hiánya miatt „rajongóknak” csúfolták őket. (Bosch [2005] 225. o.)
A 18. század elején történt váltás, Zinzendorf gróf és a pietizmus megjelenésével. Felújítottak olyan fogalmakat, mint bűnbánat, megtérés, újjászületés, megszentelődés – külön hangsúlyt kapott a személyes döntések fontossága, és az így megalakuló kis közösségek feladata lett a misszió, személyes elhívásból, politikai érdekek nélkül. Három évtized alatt 28 helyre küldtek ki misszionáriusokat, akik a szerzetesek odaszánásához hasonló lelkülettel végezték a munkát.

ÖSSZEGZÉS

A 16-17. századi misszióra általánosságban jellemző, hogy a civilizációt az evangéliummal együtt terjesztették. Sok vonatkozásban hasonlít a középkori európai misszióra, amikor a katona vitte sikerre a hittérítést: a misszionáriusok a hódítók nyomában járva kereszteltek, építettek templomokat és iskolákat.
A legelső Európán kívüli misszionáriusok a ferences és domonkos rend tagjai közül kerültek ki, bő félszáz évvel később csatlakoztak az ágostonos és jezsuita atyák. Hősies odaszánás jellemezte őket, komoly veszélyekkel is szembe kellett nézniük: „… a tengeren való átkelés komoly elhatározást igényelt. Az útrakelőket nem várták kényelmes otthonok, s maga az utazás sem volt biztonságos. Az 1581 és 1712 között Kínába utazó 376 jezsuita közül 127-en az utazás során lelték halálukat.” (Chadwick [1997] 314. o.)
Ugyanakkor a megtérést illetően igen felszínes eredménnyel is beérték: Xavéri Szent Ferenc miután felolvasta a Miatyánkot és a hitvallást, bemagoltatta a hallgatósággal, majd néhány nap elteltével megkeresztelte őket. A bennszülöttek mindenhol nyitottak és befogadóak voltak – de amilyen könnyen „megtértek”, olyan könnyen el is fordultak az evangéliumtól és az egyháztól. Az alapos felkészítés hiányában pedig babona és tudatlanság jellemezte a tömegeket. 
Azonban elmondhatjuk, hogy a 16-17. századi külmissziói nyitás, és az úttörők munkája nem volt hiábavaló. Sok nemzet először hallott az evangéliumról, Jézus Krisztus áldozatáról és Isten szeretetéről. Dél-Amerika indián népeinek fennmaradásában a misszionáriusoknak kiemelkedő szerepe volt. A más kultúrákkal való találkozás pedig a középkori eszmék felülvizsgálata felé irányította Európát. 

FELHASZNÁLT IRODALOM

Adriányi Gábor: Az egyháztörténelem kézikönyve. München, 1975.
Bosch, David J.: Paradigmaváltások a missziói teológiában. Harmat-PMTI, Budapest, 2005.
Casas, Bartolomé de las: Rövid beszámoló az Indiák elpusztításáról. Paulus Hungarus – Kairosz, Budapest, 1999.
Chadwick, Owen: A reformáció. Osiris Kiadó, 1997
Franzen, August: Kis egyháztörténet. Agapé, Szeged, 1998.
Heussi, Karl: Az egyháztörténet kézikönyve. Osiris Kiadó, Budapest, 2000.
Szántó Konrád: A katolikus egyház története II. Ecclesia, Budapest, 1984. 

A cikk elolvasását azoknak ajánljuk,

akiket érdekel az egyház missziójának világméretűvé
válása.

Milyen történelmi háttérből, és hogyan bontakozott ki a külmisszió? Mely népeket ért el a
misszió a 16-17. században? Kik voltak a misszió kulcsszereplői?

Lektorálta

Nagy-Ajtai Erzsébet
Comments