Nagy-Ajtai Ágnes: A középkori egyház missziója Európában

 A kereszténységre nézve a 4. századnak két fontos mozzanata Constantinus edictuma, amellyel megengedte a keresztény hit gyakorlását, és a 380-as év, amikor Theodosius császár államvallássá tette a kereszténységet. Feltehetjük a kérdést, és érdemes elgondolkodni a válaszon, illetve annak aktualitásán: volt-e más választása a korabeli egyháznak, mint elfogadni az állammal való kiegyezés lehetőségét, és élni vele? „Amikor a klasszikus ókori világ… szellemi hajtóerejének fogytán az egyházban találta meg az egyetlen társaságot, amely összetarthatta a darabjaira hulló világot, vajon megtehette volna-e az egyház azt, hogy hátat fordít, és semminemű felelősséget nem vállal a politikai rendért?” (Bosch [2005] 203. o.)

A megváltozott körülmények között – némileg megváltozott (és folyamatosan alakuló) motivációval – az egyház a Krisztustól kapott parancs értelmében folytatta a missziómunkát. Az európai népek kereszténnyé válása azonban a római pápa által vezetett egyház hatalmának kiterjesztését, és politikai erejének növekedését is jelentette.
Az általunk vizsgált időszakot több szakaszra oszthatjuk, melyekben a misszió célcsoportját más és más népek jelentették:
  • a 4-5. század legfontosabb missziói feladata volt az ariánus germán népek visszatérítése a niceai hitvallás szerinti kereszténységre;
  • az 5. század végének kiemelkedő eseménye a pogány frankok megnyerése a keresztény hitnek, akik a következő időszakban támaszaivá váltak a római egyházfőnek;
  • a 6. század legvégén indult az első kifejezetten külmissziós küldetés Britannia szigetére;
  • a 7. században az ír-skót szerzetesek missziós utakat vezettek az európai kontinensre;
  • a 8. században kezdődött az angolszász misszió Bonifác vezetésével;
  • az északi germán népek, illetve a szlávok és magyarok misszionálása pedig a 9. században vette kezdetét, és csak a 14. században fejeződött be.
 

A FRANKOK MEGTÉRÉSE

A Római Birodalom bukását követően az Európa különböző területein élő népek fokozatosan áttértek az ariánus hitvallásra. Az Al-Duna menti nyugati gótok már a 4. században megtették ezt, a Rajna és Rhone völgyében lakó burgundok az 5. században, az egész Európán végigvonuló és Észak-Afrikában letelepedő vandálok szintén az 5. században, a pannóniai majd itáliai longobárdok pedig a 6. században.
A kereszténységre nagy veszélyt jelentett az ariánus tévtanok terjedése – a vandálok és longobárdok például kifejezetten harciasan léptek fel a nem ariánusokkal szemben (például Rómában vagy Észak-Afrikában), de a hitvallás tisztaságát illetően is problémát jelentett[1]. Emiatt is nagy jelentőségű volt, hogy a pogány frank nép megtérésekor nem az ariánus változatot fogadta el. Rheimsi Remigius végezte a hittérítést közöttük, és a hagyomány szerint így biztatta Klodvig királyt: „Hajtsd meg fejedet, büszke Sigamber! Égesd el, amit eddig imádtál és imádd, amit eddig elégettél!” (Szántó [1984] 244. o.) Klodvigot felesége, Klotild is a megtérésre biztatta. Az alemannokkal vívott háború közben fogadalmat tett az „új” Istennek: „Ha győzelmet adsz nekem ezen ellenségeim felett és megmutatod hatalmadat, (…) hinni fogok benned és megkeresztelkedem. Mert imádkoztam isteneimhez, de azok, amint látom, cserbenhagytak, azért úgy vélem, hogy tehetetlenek, mert nem tudják megsegíteni azokat, akik nekik szolgálnak. Hozzád fordulok tehát, és hinni akarok benned, de előbb ragadj ki ellenségeim kezéből.” (Katus [2001] 102. o.) A győztes csata után, az 5-6. század fordulóján tehát a frank király kíséretével együtt megkeresztelkedett. A törzs vezetőinek döntése pedig abban a korban az egész népre vonatkozott – így a frankok kereszténnyé lettek.
Az ariánus germánok között végzett misszió központjai a régi római püspöki székhelyek voltak, melyek túlélték a birodalom bukását, és a népvándorlás hullámainak pusztítását – „mint a római kultúra és a kereszténység oázisai álltak egy pogány germán telepesektől megszállt terület kellős közepén.” (Franzen [1998] 132. o.) A „városi” egyház a germánok szemében csodálnivaló intézmény volt: vonzotta őket a hatalmas, arannyal, ezüsttel gazdagon díszített templomok és a díszes ruhába öltözött papok látványa. „Tömegek váltak névlegesen keresztyénné, amit majd követett az igazi misszió. Az egyház nem Krisztus teste volt, hanem a papság vezette nevelőintézet.” (Colijn [2001] 83. o.) A keresztény hitre térítésben megfigyelhető, hogy az egyház alkalmazkodott a germán hitvilág elemeihez – több pogány elképzelést „megkereszteltek” (például a pénzen megvásárolható bűnbocsánat elvének gyökerei is itt keresendők).
 

ÍREK, SKÓTOK, ANGOLSZÁSZOK

Még a Római Birodalom fennállása alatt elérte a kereszténység Britanniát, ahol több püspökség alakult. Amikor a római védővonalat visszavonták a területről, pogány népcsoportok érkeztek, és a keresztényeket nyugatra űzték. Ezek a keresztény csoportok elszigeteltségükben sajátos egyházi rendszert építettek ki, és a hódító népek térítésével nem foglalkoztak, mert nem kívántak velük az örökkévalóságon osztozni.
A 430-as években indult a brit Patrick Írországba, ahol missziós püspökként a hittérítést és az egyházszervezet kiépítését is végezte. A skótok és (a szigetre hódítóként érkezett) angolszászok között is eredményes munkát folytatott. Az ír egyház jellegzetessége, hogy nem a püspökök, hanem a kolostorok apátjai voltak a vezetői; a kolostorok a keresztény élet és a kultúra központjaivá váltak, nagy műveltséggel és fejlett írásbeliséggel rendelkeztek. Hamarosan annyira megerősödött az ír szerzetesség, hogy más népek misszionálásába kezdhettek. Columba és társai a skóciai piktek (majd Britannia és Európa más népeinek) térítésén dolgoztak: „Az volt a módszerük, hogy először csak meglátogatták az országot, és ott, ahol alkalmasnak látszott, missziós telepet létesítettek. A telep közepén egyszerű templomot építettek fából, e körül sorakoztak a kunyhók és a tanításra alkalmas helyiségek a szerzetesek számára, akik egy személyben tanítók, prédikátorok és építők is voltak. A belső körön kívül, szükség esetén, lakóhelyeket is építettek a tanulók és családjaik részére, akik egyre többen gyűltek össze ide. (…) Szerzetes csoportok, tizenketten egy-egy csoportban, innen indultak ki egy-egy apát vezetésével, hogy új területeket nyissanak meg az evangélium számára. Az otthon maradottak az iskolákban tanítottak. Amikor eléggé elsajátították a nép nyelvét, lefordították a Szentírás egyes részeit a nyelvükre. (…) A misszionáriusok a megtértek közül kiválasztottak egy kisebb csoportot: ügyesebb fiatalembereket, akiket iparra és nyelvekre is megtanítottak, a Bibliát és annak helyes magyarázatát is megismertették velük, hogy majd saját népük között munkálkodhassanak. Azokat, akik hitükről vallást tettek, nem keresztelték meg azonnal. Bizonyos ideig még tanulniuk kellett, és állhatatosságukat is próbára tették.” (Broadbent [é. n.] 46. o.) Az így felkészített szerzetesekkel együtt a 7. században Gallia és Germánia népei közé mentek az evangélium üzenetével.
A 6. század végén I. Nagy Gergely pápa küldöttei érkeztek Britanniába: Augustinus apát és 40 társa. Gergely már bencés apátként szeretett volna missziós csoportot küldeni a szigetre, de az akkori pápa nem adott engedélyt erre. Megválasztása után azonban már nem pusztán missziói feladatot látott a csoport megszervezésében; a független ír-skót egyház betagolása az egyre Róma-centrikusabb egyház szervezetébe ugyanolyan fontos lett számára – mintegy válaszként Columba és az ír szerzetesek missziójára. A kétféle hierarchia kiépült, és a 9. századig párhuzamosan létezett (egyfelől a független ír, illetve a Rómához 664-ben, a whitby-i zsinaton csatlakozott angolszász egyház).
 

MISSZIÓ A GERMÁNOK KÖZÖTT

Európa kereszténnyé válásában a frank királyság terjeszkedése mellett az ír és angolszász szerzetesek játszottak kiemelkedő szerepet. A dél- és középnémet területek a frank uralommal együtt „kapták meg” a kereszténységet. Az alemannok térítése az ír szerzetesek, a bajoroké Rupert vándorpüspök, a germán egyház szervezetének végleges kiépítése az angolszász szerzetesek nevéhez fűződik.
Bonifác (Winfrid, „Germánia apostola”) a 8. század első felében munkálkodott missziós püspökként, majd érsekként különböző germán területeken; püspökségeket alapított, illetve a legjelentősebb kolostort Fuldában. A frízek között halt vértanúhalált 754-ben.
Az utolsó nyugati germán népcsoport, akik keresztényekké lettek, a dél-angliai szászok voltak. Áttérítésükben a fegyverek nagyobb szerepet kaptak, mint a misszionáriusok. Nagy Károly, a frankok egyik legjelentősebb uralkodója, 772-ben vezetett hadjáratot ellenük, ami frank győzelemmel indult, a szászok fellázadásával folytatódott, majd kegyetlen megtorlással és a keresztség felvételével záródott.
Az északi germánok a 9. századra váltak három külön népcsoporttá; ezek a dánok, a norvégok és a svédek. Kalózkodás, rablás és kereskedés révén kerültek kapcsolatba a többi európai néppel, valamint a kereszténységgel is. Pogány mivoltuk külön fenyegetést jelentett (a szintén pogány magyarokkal egyetemben) a nyugati keresztény államok számára. Már a 830-as években megindult az északi területek misszionálása, ekkor Ansgar hamburgi püspök vezetésével. A missziók hatására a 9. század végén enyhülést mutattak a dán és svéd uralkodók: engedélyezték az igehirdetést, a keresztelést és a templomépítést. Egész népek áttérése a kereszténységre ekkor még nem következett be. A dánok a 10. század közepén, a norvégok-svédek a századfordulón érkeztek el ehhez a ponthoz. „A kereszténység sikere Skandináviában, Kelet-Közép-Európához hasonlóan, az uralkodói hatalom szándékától és erejétől függött. (…) Norvégiában és Svédországban a térítés párhuzamosan haladt a királyi hatalom kiterjesztésével, mivel – Dániával ellentétben – ezeken a területeken később történt meg a politikai hatalom összpontosítása.” (Katus [2001] 303. o.) A pogányság is tovább tartotta magát, a régi szokások sokára tűntek el, és több keresztény szenvedett vértanúhalált, mint Európa más részein.
 

KELET-EURÓPA

Hasonlóan az északi területekhez, térségünkben is „felülről” történt a krisztianizáció. A már kereszténnyé lett Nyugat-Európa folyamatosan küldte misszionáriusait Észak és Kelet felé – jellemzően ezekben az országokban nem egyéni belső motivációk alapján vették fel a kereszténységet, hanem uralkodói döntés alapján. A király és az ország vezetői – általában politikai megfontolásból – megkeresztelkedtek, majd ezt követte népük „áttérítése” hatalmi eszközökkel, hosszú évtizedek-évszázadok alatt. A 9–10. században a csehek, morvák, lengyelek, magyarok, a Balkán népei: horvátok, szerbek, bolgárok, kelet felé az oroszok[2], majd a 13. században a poroszok, a balti népek és a finnek, végül a 14. században a litvánok csatlakoztak az „európai keresztény népközösséghez” (Katus [2001] 314. o.)
 

ÖSSZEGZÉS

A folyamat – az előző számban megjelent írásunkat is tekintetbe véve – világosan kirajzolódik előttünk: a nagy egyházatyák idején még hangsúlyos volt a megtérők felkészítése a keresztségre, illetve a lelki oktatás – a középkori egyház egyre kevesebb figyelmet fordított erre, és a szertartás maga került fókuszba (olyannyira, hogy a keresztelés érvénye arra is kiterjedt, akit akarata ellenére kereszteltek meg). „A misszionáriusok feladata arra korlátozódott, hogy a ’megtértet’ minél előbb a keresztelőmedencéhez vigyék. Az újdonsült keresztény azután már az egyházi rendtartás tárgya lett, akit bűnbánat és más szabályok megtartásával keresztény mintára alakítottak.” (Bosch [2005] 200. o.)
Már a 6. században, hogy a frank nép történelmi jelentőségű megtérése, illetve az ezáltal Istentől legitimált küldetéstudata mellett a krónikás feljegyzése siralmas erkölcsi állapotról tanúskodik. „A nép nem annyira a meggyőző keresztény prédikáció, hanem királyának példája és az istentisztelet külső pompája következtében vált kereszténnyé. A keresztség nem az ókeresztény katekumenátuson alapult, alig kísérte hitoktatás. Egész népek tömeges megtérése felületes maradt, mert a kezdetet jelentő megkeresztelkedést nem követte további tanítás.” (Franzen [1998] 133-134. o.)
Beszédes példa I. Gergely pápa esete, aki a keresztény misszió elkötelezett képviselőjeként (ő küldte Augustinus apátot Britanniába!) arra biztatta a szardíniai földesurakat, hogy a parasztokra olyan nehéz úrbért vessenek, hogy „az adó súlya alatt görnyedezve annál inkább siessenek igazságra jutni”. Akik nem hajlanak a jó szóra, ha szolgák, akkor „ütlegekkel és kínokkal kell őket fenyíteni, hogy helyes belátásra jussanak”; a szabadokat tömlöcbe kell vetni. Mindezt természetesen a hitetlenek érdekében, akik így mihamarabb felismerik, hogy az egyház üdvös kötelékeiben van a helyük – vagyis „eljutnak az igazságra”. (Bosch [2005] 204. o.)
Az egyház középkori missziójának sajnálatos kétarcúsága tehát kétségtelen. Az már sokkal inkább kérdés lehet, hogy a „tűzzel-vassal” végzett térítés mögött mennyi lehetett a valóban komoly döntés, hányan váltak elkötelezett keresztényekké, igazi krisztuskövetővé. Ehhez az egyre nagyobb politikai befolyással bíró egyház által sokszor eretneknek bélyegzett, a pompás külsőséget és a merev egyházi hierarchiát elutasító, úgynevezett evangéliumi mozgalmak történetét (is) érdemes áttanulmányoznunk. Különböző (általában gúnynévvel illetett) csoportokról olvashatunk, akik szilárdan ragaszkodtak a tiszta bibliai tanításhoz és egyszerűséghez. Odaszánt életű vándorprédikátoraik erről tettek tanúbizonyságot, Európa országait járva, a népeket Krisztushoz, és nem az egyházhoz hívogatva. Isten igéje nem hull a porba: „[Istené] a dicsőség az egyházban Krisztus Jézus által nemzedékről nemzedékre, örökkön örökké” (Ef 3,21). Ez az egyháztörténelem legsötétebb korszakaira is igaz, amikor az egyház a dicsőséget önmagának akarta megtartani – de akik szívből keresték az Urat, mindenkor megtalálhatták.
  

Felhasznált irodalom:

  • A kereszténység története. Felelős szerk.: Deák Márta. Lilliput Kiadó, H. n., 1996.
  • Bosch, David J.: Paradigmaváltások a missziói teológiában. Harmat-PMTI, Budapest, 2005.
  • Broadbent, E. H.: Zarándok gyülekezet. Evangéliumi Kiadó, h. n., é. n.
  • Brown, Peter: Az európai kereszténység kialakulása. Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 1999.
  • Colijn, Jos: Egyetemes egyháztörténet. Iránytű Alapítvány, h. n., 2001.
  • Franzen, August: Kis egyháztörténet. Agapé, Szeged, 1998.
  • Grünvalszky Károly: Ábrázolt egyháztörténet. Magyar Evangélikus Egyház Sajtóosztálya, 1994.
  • Katus László: A középkor története. Pannonica-Rubicon, Budapest, 2001.
  • Szántó Konrád: A katolikus egyház története I. Ecclesia, Budapest, 1984.
  

Jegyzetek:

[1] Gondolok itt elsősorban Krisztus istenségének megkérdőjelezésére.
[2] A keleti egyházhoz csatlakoztak az oroszok, bolgárok, szerbek. Bizánci rítusú térítőpapok jártak más népeknél is, leghíresebb a testvérpár Cyrill és Method, magyar vonatkozásban Hierotheos püspök. A horvátok sokáig ingadoztak a két egyházfél között, a 11. században dőlt el a végleges hovatartozásuk, amikor Rómához csatlakoztak.

Ajánló

A cikk elolvasását azoknak ajánljuk, akiket érdekel a középkori egyház missziói tevékenysége.
 

Erre keressük a választ:

Hogyan alakult ki az „európai keresztény népközösség”? Kik voltak a kulcsszereplői ennek a folyamatnak? Hogyan vált egy-egy nép kereszténnyé?

Comments