Nagy-Ajtai Ágnes: AZ EGYHÁZ MISSZIÓJA AZ I–III. SZÁZADBAN

Csaba Ungvári, 2010. máj. 3. 4:22   [ 2011. máj. 20. 2:11 frissítve ]

A 120 főnyi tanítványi sereg a felházban két mondatot ismételgethetett: „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet…”; és „erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek…” (Mt 28,19; ApCs 1,8). A „hogyan” kérdésre nem is volt más válaszuk, nem rendelkeztek a végrehajtáshoz szükséges apparátussal, nem voltak anyagi forrásaik erre a célra, sem befolyásos támogatóik, akik a politikai színtéren képviselték volna az ügyüket. A kereszténység mégis eljutott a Római Birodalom valamennyi tartományába, sőt azon túli területeket is meghódított – alig néhány évszázad alatt. Számítások szerint a IV. század elején a Római Birodalom 60-70 millió lakosának 10%-a, mintegy 6-7 millió fő lehetett keresztény (Szántó [1984] 76. o.). Az alábbiakban az I–III. századot felölelő korszakot tekintjük át: a keresztény misszió módszereit, jellemzőit, területi és számbeli növekedését – a constantinusi fordulatig.

Péter apostol pünkösdi beszédét szokták az egyháztörténelem első missziós eseményeként számon tartani. A létrejött több ezer fős gyülekezet életéről az Apostolok Cselekedetei beszámolójából értesülünk: „Kitartóan részt vettek az apostoli tanításban, a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban… sok csoda és jel történt… együtt voltak, és mindenük közös volt… Az Úr pedig napról napra növelte a gyülekezetet az üdvözülőkkel.” (ApCs 2,42-47) Természetesen nem mindenki vélekedett pozitívan az új közösségről („zsidó szektáról”) – erről olvashatunk a 4. fejezetben. Ami a témánk szempontjából figyelemre méltó, az a gyülekezet reakciója a támadásra. Így imádkoztak: „Urunk, tekints az ő fenyegetéseikre, és add meg szolgáidnak, hogy teljes bátorsággal hirdessék igédet…” (ApCs 4,29) Ez a két momentum végigkíséri a 313 előtti időszakot: a keresztény életforma, mint evangéliumhirdetés; illetve az üldözésekben is kitartó hit, amely mindig újabb és újabb embereket vezetett Krisztushoz.

Pál apostol lesz az, aki változást hoz ebbe a kezdeti lendületes, de tervszerűtlen és leginkább a zsidóságra koncentráló missziómunkába. Szolgálatát abban a – hamarosan fontos központtá fejlődő – antiókhiai gyülekezetben kezdte, ahonnan a pogányok közötti misszió kiindult, és a társadalom először ismerte fel, hogy ezek az emberek „krisztusiak”, azaz keresztények. Pál missziói stratégiája a „kerületek”, tartományok fővárosaira koncentrált. Végiglátogatta ezeket, hirdette az igét, néhány helyen hosszabban is elidőzött – és az ottaniakra hagyta, hogy az evangéliumot a környékre, a kisebb városokba, falvakba, tanyákra elvigyék. (Bosch [2005] 119. o.) Ráadásul céltudatosan úttörő munkát végzett: „Jeruzsálemtől Illíriáig mindenfelé hirdettem Krisztus evangéliumát… nem ott… ahol már Krisztust ismertté tették…” (Róm 15,19-20)
Az apostoli kor utáni évtizedekben városonként jellemzően néhány keresztény család vagy kisebb csoport élt. Ezek a laikus, sokszor tanulatlan emberek, intézményes misszió nélkül, családi, baráti vagy munkakapcsolataik révén a Jézustól kapott parancsot betöltve hirdették Isten országát. Kiemelkedő fontosságú volt a családon belüli példaadás: a kor híres egyházatyái közül többen keresztény család szülöttei voltak, így például Origenész, Baszileiosz, Nüssziai Gergely. „A II. század keresztényeinél az a meglepő, hogy ott vannak az emberek életében a boltokban és a műhelyekben, a táborokban és a köztereken. Részt vesznek a gazdasági és a társadalmi életben, belevegyülnek a mindennapi életbe, és úgy élnek, mint bárki más. Hogyan lehettek volna a föld sója, ha nem lett volna kapcsolatuk vele, hogyan lehettek volna a világ lelke, ha nem keveredtek volna bele?” – olvashatjuk a korszakról készült egyik kiemelkedő munkában. (Hamman [1987] 77. o.)
Markáns csoportot alkottak a karizmatikus gyógyító és csodatevő misszionáriusok, vándorprédikátorok, akik a vidéket járták (ez a III. századig jellemző maradt). Origenész így mutatja be őket: „A keresztények semmilyen lehetőséget nem mulasztanak el, hogy az egész világon elterjesszék tanításukat. Hogy ezt elérjék, vannak közülük olyanok, akik kötelességüknek tekintik, hogy városról városra, faluról falura járva vezessék a többieket Isten szolgálatára.” (Hamman [1987] 72. o.) Voltak, akik munkájukból eltartották magukat, másokról a közösség gondoskodott, amely kiküldte őket a missziómunkára.
A már a jeruzsálemi gyülekezet kapcsán említett két alapvető tényező mellé egy harmadikat is vehetünk: „az evangélium a római hódítás nyomában járt”, vagyis a Római Birodalom infrastruktúrája, kiépített úthálózata, kereskedelme, kulturális kapcsolatai, egységes görög nyelve egyaránt a misszió ügyét szolgálta. Jól szemlélteti ezt két tény: az egyik, hogy az óegyház legnagyobb közösségei stratégiai fekvésű városokban alakultak (például a Keletet Nyugattal összekötő kereskedelmi útvonalak találkozási pontjában, mint Edessa); a másik, hogy a III. századig a keresztény hit alig lépett túl a birodalom határain.
A mellékelt térképen jól nyomon követhető a kereszténység terjedésének területi vonatkozása. Az ókori Izrael területéről nagyon hamar áthelyeződött a hangsúly a kisázsiai félszigetre – már a II. század legelején egész tartományok váltak kereszténnyé ebben a térségben. Fennmaradt egy levél Pliniustól, Bitinia helytartójától, melyet 112-ben írt a császárnak a kereszténységről: „Ennek a babonának a ragálya nemcsak a városokban, de a falvakban és vidéken is terjed.” Arról tudósít, hogy a templomok szinte kiürültek, már nem lehet az ünnepélyes áldozatot bemutatni, és az áldozati állatok csak ritkán találnak vevőre. (Kane [1982] 16. o.)
A kisázsiai keresztények jelentős szerepet kaptak aztán a Földközi-tenger medencéjének, elsősorban a part menti metropoliszok missziójában. Névtelen utcai árusok, akik szőnyeggel és fűszerekkel kereskedtek, és a telelés miatt kieső hajózási időszakot a tengerpart városaiban töltötték, az ottani emberek között terjesztették az evangélium üzenetét. (Hamman [1987] 20. o.; Bosch [2005] 175. o.)
Nem tudjuk pontosan, hogy az olyan kiemelkedő egyházi központok, mint az alexandriai, karthágói vagy edessai gyülekezet, pontosan mikor alakultak, és kik voltak az alapítóik. A környezetükre tett hatásuk mindenesetre egyértelmű. Az előbbi két város Észak-Afrika misszionálását vezette, az utóbbi pedig a keleti irányú misszió kiindulópontja lett. A következő hullámban pedig a misszionáriusokat fogadó városok, tartományok kiküldővé váltak: még távolabbi területek (mint Britannia, Etiópia, Kína) ismerhették meg általuk Jézus Krisztust.
Akhája, Itália, a dunai tartományok, Gallia, Hispánia lakossága nagyon korán meghallotta az evangéliumot, és a már vázolt módon terjedt is a kereszténység: először a jelentősebb városokban, aztán azok környékén, lassan és üldözések közepette. E tartományok eldugottabb részeit csak a IV–V. században sikerült elérni (a dunai tartományok esetében még később).
Már a III. század végén jelentős eseményre került sor: III. Tirdat király vezetésével Örményország felvette a kereszténységet, a világon elsőként, és Világosító Gergely vezetésével kiépült az örmény egyház szervezete.
Szintén a III. században indult a hit terjesztésének egy újabb formája: a Római Birodalomba betelepülő népek körében végzett evangélizálás. Először a Dunától északra élő gótok tértek meg nagyobb számban, akik a köztük élő foglyoktól hallottak a megváltásról. Wulfila (Ulfilas) püspök munkálkodott közöttük, lefordította a nyelvükre a Bibliát, amihez egy gót ábécét is összeállított. (Kane [1982] 13. o.) Ezzel két újabb jellemzőt állapíthatunk meg. Az egyik jellegzetesség: az evangélium hirdetése sokszor kulturális változásokat, fejlődést eredményez – legyen szó nemzeti nyelvről, oktatásról, irodalomról, lingvisztikáról (ami például a reformáció korában is igen jelentős volt, gondoljunk az anyanyelvű prédikációk és Bibliák elterjedésére, melyek nagymértékben hozzájárultak a nyelv fejlődéséhez, és ezen keresztül a nemzeti kultúra megerősödéséhez). A másik sajátosság egyfajta rugalmasságot jelentett: a görög volt a kereszténység nyelve, de már a II. századtól előfordult, hogy egy-egy misszionáriusnak az adott nép nyelvét meg kellett tanulnia. Így tettek az Antiókhiából Keletre küldöttek, akik szír nyelven adták át az üzenetet, vagy Ireneusz, aki a galloknak saját nyelvjárásukban hirdette azt.[1]
A Decius-féle és a Diocletianus-féle üldözések között eltelt mintegy négy évtized békés prosperálást biztosított a kereszténységnek. Ebben az időszakban kiugró növekedés volt tapasztalható, ezrek és ezrek áramlottak a gyülekezetekbe. (Kane [1982] 17. o.) Ez a folyamat aztán a constantinusi türelmi rendelet kiadása (313) után érte el csúcspontját: akkor már nem csupán hitbeli kérdés volt a kereszténységhez való csatlakozás, hanem kifejezetten államilag támogatott, sőt, a felemelkedés egyetlen útját biztosító választás volt. Ez aztán az egyház felhígulásához és szinkretizmushoz vezetett, melyekre válaszul az Isten Igéjéhez ragaszkodó egyének, csoportok új formákba szerveződtek: evangéliumi csoportok és szerzetesrendek jöttek létre.
Mik voltak a kereszténység gyors és eredményes terjedésének, hódításának okai? Ahogy láttuk, Plinius „ragályhoz” hasonlítja a kereszténység térhódítását, ami ellehetetlenítette a tömeges méretű pogány szertartásokat. Legelőször az Istentől jött kezdeményezést kell számba vennünk: ő az, aki megalapította az egyházat, és ő az, aki személy szerint hív mindenkit megtérésre (ApCs 2,17; 17,30 stb.). A Szentlélek jelekkel és csodákkal erősítette az igehirdetést (pl. ApCs 5,12; 14,3). A későbbi időszakban, az újszövetségi kánon kialakulása után ehhez csatlakozott Isten írott Igéjének a tekintélye és tisztelete. A megélt hit pedig egy pusztuló társadalomban reményt sugárzott, olyan életcélt mutatott be, amelyért minden szenvedést, sőt a halált is érdemes vállalni. A szeretet, igazság és egyenlőség, mely fogalmak a kereszténység alapját jelentik, minden kor emberének alapvető vágyai – és a keresztény közösségekben ezek nem filozófiai fejtegetések tárgyai voltak, hanem látható jelei Isten munkálkodásának.
 
 Lektorálta: Telegdi József
 

Felhasznált irodalom:

·       Apostoli atyák. Szerk.: Vanyó József. Szent István Társulat, Budapest, 1980.
·       Biblia. Az 1975. évi új fordítású Biblia javított kiadása (1990), Magyar Bibliatársulat, 2003.
·       Bosch, David J.: Paradigmaváltások a missziói teológiában. Harmat-PMTI, Budapest, 2005.
·       Hamman, Adalbert: Így éltek az első keresztények. Szent István Társulat, 1987.
·       Kane, J. Herbert: A concise history of the christian world mission. Baker Book House, Michigan, 1982.
·       Katus László: A középkor története. Pannonica-Rubicon, Budapest, 2001.
·       Kovács Géza: Isten és a történelem. Menedék Alapítvány, Budapest, 2006.
·       Szántó Konrád: A katolikus egyház története I. Ecclesia, Budapest, 1984.
·       Varga Zsigmond: Az őskereszténység világa, élete és hőskora: magyarázó szövegszemelvényekkel, 1-2. rész. Debr. Ref. Theol. Akadémia, Debrecen, 1994.
 

[1] A nyelvi rugalmassággal kapcsolatban lásd Hamman i. m. 69. o.


Nagy-Ajtai Ágnes

A cikk elolvasását ajánljuk:

mindazoknak, akiket érdekel az óegyház kora és kiemelkedő személyiségeinek missziós aktivitása.

A cikk ezekre a kérdésekre keresi a választ:

  • Hogyan terjedt az evangélium az apostoli kor után?
  • Milyen eredménye volt az egyház missziójának az első századokban?
  • Kik voltak ennek a korai időszaknak a kiemelkedő személyiségei?

IDÉZET

„A keresztényeket sem területi, sem nyelvi szempontból, még faji szempontból sem lehet megkülönböztetni a többi embertől. Sehol nincsenek olyan városok, melyekben mint sajátjukban laknának, nincs külön nyelvük sem, melyet beszélnének, nincs sajátos, rájuk jellemző életmódjuk… Görög és barbár városokban egyformán laknak, kinek mi jutott osztályrészül, étkezés és öltözködés tekintetében alkalmazkodnak azon vidék szokásaihoz, s az élet egyéb területén mutatkozik a közösségi életük alkotmánya különösnek és elismerten meglepőnek. Saját hazájukban laknak, mégis jövevényként… testben vannak ugyan, de nem a test szerint élnek. A földön időznek, de a mennyben van polgárságuk. Engedelmeskednek a meghatározott törvényeknek, de életükkel felülmúlják a törvényeket… A zsidók küzdenek ellenük, mint tőlük idegenek ellen, a görögök üldözik őket; de akik gyűlölik őket, nem tudják megmondani gyűlöletük okát. Egészen egyszerűen: ami a testben a lélek, azok a keresztények a világban…” Részlet az ún. Diognétosz-levélből, amely apologetikai céllal íródott Kr. u. 200 körül. (Ókeresztény Írók III., 371-372. o.)

Comments